Elköltöztünk

 

A honlap elköltözött, az új oldal eléréséhez kattintson a képre!

 

Derült égből paragrafus – turisztikai esettanulmány

Örök problémája minden vállalkozásnak, hogy nagyon gyorsan és nagyon kiszámíthatatlanul változik a szabályozás. A legváratlanabb időpontokban jelennek meg vadonatúj rendeletek, amelyek olykor az alapjuktól írják át cégünk (és néha az egész piacunk) működését.

Külön durva, hogy a szabályok általában azonnal hatályba is lépnek. Egyáltalán nincs idő felkészülni az alkalmazásukra – a hatóság (minden hatóság) pedig folyamatosan ellenőriz és büntet. A büntetés pénzkidobás, (fölösleges) munka, ha nyilvánosságra kerül, akkor a jó hírnevünkön esett csorba, a vezetőnek stressz és így tovább. Hogyan lehet mindezt elkerülni?

Egyszerű: tudnunk kell, hogyan fognak változni a szabályok.
Nem lehetetlen. Nem kell hozzá pénz (semennyi). Nem kellenek hozzá jó kapcsolatok. Még idegennyelvtudás sem.
Erről szól ez az írás.

Forrás: pexels.com

A turizmust, mint minden ágazatot, egy csomó törvény és rendelet szabályozza. Az egyik ilyen az utazási szerződésről szóló 281/2008. (XI. 28.) kormányrendelet, amely viszonylag részletesen szabályozza, hogyan vehetjük igénybe egy utazási iroda szolgáltatását, mire van joga az utasnak és az irodának, minek kell mindenképpen szerepelnie a szerződésben (úti cél, szállás, utazási mód, ár stb.). Az utazási irodák e köré szervezik a működésüket, e rendelet alapján állítják össze az utasok által aláírandó utazási szerződéseket. Kinyomtatva 7-8 oldal, összesen 20 paragrafus, nem nagy szellemi kihívás elolvasni és megérteni.

Az egyszerű halandó akár azt is gondolhatná, hogy a magyar kormány így szabályozza a hazai utazási irodák működését. Csakhogy a rendelet utolsó mondata a következő:

„20. § Ez a rendelet […] a szervezett utazási formákról szóló, 1990. június 13-i 90/314/EGK tanácsi irányelvnek való megfelelést szolgálja.”

Árulkodó kijelentés: ezek szerint létezik egy közös, európai uniós szabály (ez a bizonyos 90/314/EGK irányelv), amelyet Magyarország ezzel a kormányrendelettel ültetett át. Az irányelv (avagy direktíva) ráadásul nem mai darab, 1990-ben fogadták el, ami még az uniós jogszabályoknál is magas kor (idehaza egyenesen matuzsáleminek számítana, különösen az elmúlt évek jogalkotási dömpingjében, amikor szinte az összes jelentős jogszabályt lecserélte az Országgyűlés és a kormány).

Nézzük meg! Az EUR-Lexen azt látjuk, hogy nem csak hogy régi az irányelv, de az elfogadása óta még csak nem is módosult, vagyis igencsak eljárt fölötte az idő (gondoljunk csak arra, hogy akkoriban az utazási irodák még ténylegesen irodák voltak, ahová be kellett menni személyesen, míg manapság egyre gyakrabban az interneten köttetnek az utazási szerződések, aminek a szabályozásban is meg kell jelennie). Valamint azt is látjuk, hogy – nocsak! – az irányelv rövidesen hatályát veszti; felváltja egy másik.

Az újnak veretes címe van: az utazási csomagokról és az utazási szolgáltatásegyüttesekről, valamint a 2006/2004/EK rendelet és a 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, továbbá a 90/314/EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló (EU) 2015/2302 európai parlamenti és tanácsi irányelv.

És miért fontos az új szabály? Mert rövidesen Magyarországon is alkalmazni kell. A 28. cikk szerint

„A tagállamok legkésőbb 2018. január 1-ig elfogadják és kihirdetik azokat a törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ennek az irányelvnek megfeleljenek.”

Vagyis (optimális esetben) 2017 vége felé meg fog jelenni egy (vagy több) olyan jogszabály, amelyik ezt az irányelvet fogja átültetni a magyar jogba, és így alaposan át fogja alakítani a fönt említett kormányrendeletet. Amikor ezt majd kihirdetik a Magyar Közlönyben, várhatóan az egész turisztikai ágazat fel fog hördülni („Erről mi miért nem tudtunk?!” „Erről nekünk miért nem szólt / velünk miért nem egyeztetett senki?!”) és kétségbe fog esni („Most hogyan fogom holnapra átírni az összes utazási szerződésemet és a honlapunkat?!”).

Pedig nézzük csak szép sorjában:

• az Európai Bizottság (sok előzetes egyeztetés és nyilvános konzultáció után) 2013 júliusában beterjesztette az új irányelvről szóló javaslatát,
• erről a tagországok kormányait (köztük a magyar kormányt) tömörítő Tanács és az Európai Parlament 2,5 éven keresztül tárgyalt, mire
• 2015 novemberében megegyeztek,
• 2015 decemberében megjelent az új irányelv a Hivatalos Lapban.

Tehát már három és fél évvel ezelőtt tudni lehetett, hogy valami készül, sőt az érintettek akár lépésről-lépésre végigkövethették az új irányelv alakulását, és a végleges szöveg is egy éve fönt van az interneten.

Tehát egyáltalán nem lehetetlen, hogy egy lépéssel a többiek előtt járjunk, és felkészüljünk a közelgő változásokra.

Mindez magyar nyelven, ingyen.

Hasonló problémája, kérdése van? Szeretne Ön is felkészülni a „váratlanra”?
Írjon nekünk!

Roaming: megszűnik vagy nem szűnik?

Forrás: techweekeurope.co.uk

Nemrég lelkesen beharangoztatott, hogy 2017 nyarától nincs barangolási díj az EU-ban, mindenki mindenkit belföldi tarifával hívhat. Most meg kiderül, hogy mégsem. Akkor most mi van?!

Egységes-e az egységes piac?

Az „egységes piac” azt jelentené, hogy én, pl. debreceni lakosként ugyanúgy szerződhetek mondjuk egy litván mobiltelefon-szolgáltatóval, mint a hazai Telenorral. Egységes a piac, nincsenek határok, virágozzék száz virág – és (leginkább) erősödjék a verseny, vagyis lóduljon meg az innováció, csökkenjenek az árak, a szolgáltató cégek közül meg hulljon a férgese.

No, ezt nem merték bevállalni a tagországok „politikai okokból”, amint arról az EUrológus cikkének utolsó bekezdései is írnak (és amit már 2015 tavaszán úgy kommentált az EUobserver, hogy „a tagországok megszegték a roaming felárakra vonatkozó ígéretüket”). Mondjuk furcsa, hogy az EUrológus „visszaélésnek” minősíti, ha valaki valóban egységes piacként tekintene az uniós mobilpiacra, és külföldi szolgáltatóval szerződne.

Tehát a tagállamok végülis eltörölték a barangolást, de…

…de nem egészen, csak egy bizonyos plafonig (pl. rengeteg perc vagy óra beszélgetés / letöltött MegaByte). Ez arra tökéletes, hogy aki külföldön járogat, annak ne kelljen felárat fizetni – arra viszont már nem, hogy a polgár eleve egy külföldi szolgáltatóval szerződjék. Nem volt ez titok eddig sem, pl. az Európa Önökért oldalon is meg van csillagozva a roamingdíj eltörlése:

„** A más uniós országokban történő ideiglenes mobilhasználat esetében megszűnnek a roamingdíjak. A mobilszolgáltatók továbbra is díjat számíthatnak fel akkor, ha valaki állandó jelleggel használja egy másik uniós országban a SIM kártyáját.”

A tagországok a Bizottságra bízták a „hálás feladatot”, hogy találja ki, mennyi is legyen ez a bizonyos kvóta. A Bizottság előrukkolt egy javaslattal – a sajtó pedig rögtön rá is repült, hogy „nem ezt ígérték”. Pedig ez van a rendeletben, amint láttuk még az újságok is megírták.

Mi van/volt a Bizottság javaslatában?

Nem kell roamingdíjat fizetnünk ha egy évben legfeljebb 90 napot (de egyhuzamban legfeljebb 30 napot) használjuk külföldön a mobilunkat. Az átlageurópai egy évben 12 napot tölt külföldön, tehát ebbe azért elég sok ember (a Bizottság szerint az európai 99%-a) belefér.

[Amint sok újságírónak és fogyasztóvédelmi szervezetnek túl kevés a 30/90 nap, úgy pl. a távközlési cégeknek már ez is túl sok.]

Külön szépsége a dolognak, hogy ez csak egy javaslat, amit a tagállamok kormányaiból álló Tanácsnak és az Európai Parlamentnek kell elfogadnia, hogy jogszabály legyen. Márpedig a két jogalkotó egyáltalán nem szokott szégyenlősködni, amikor egy Bizottságtól érkező javaslaton változtatni kell…

Mi következik?

A Bizottság számára ez nyilván (újra) komoly presztízsveszteség, hiszen megint elviheti a bűnbak szerepét. Szokatlan módon az elnök személyes utasítására ki kell dolgozni egy új javaslatot. Az érdemi változtatás lehetőségét ugyanakkor erősen korlátozza, hogy a Bizottság továbbra is abból a kottából játszik, amelyet az Európai Parlament és a Tanács már 2015 tavaszán elfogadott…

Áfafizetési hajlandóság

Megjegyzés: az uniós zsargonban a magyar áfa (általános forgalmi adó) megfelelője a héa (hozzáadottérték-adó). Angolul VAT (value-added tax), németül MwSt (Mehrwertsteuer) s a többi.

Ki szeret adót fizetni? (Különösen a nálunk világbajnok, 27%-os áfát)?

Nem sokan. Így vannak ezzel a több tagország vállalkozói is, különösen az újabban csatlakozott tagországokban: Romániában pl. az elvileg kivetett áfa majd' 40%-át nem tudja beszedni az állam. Ez derül ki egy tanulmányból, ami nemrég jelent meg az Európai Bizottság Adóügyi és Vámuniós Főigazgatóságának („minisztériumának”) honlapján.

Áfakintlevőség a tagországokban. Sorrend:2014-es adatok

A fenti ábráról kiderül, hogy Magyarország (18%) kb. a legrosszabb harmad vége felé van. A legjobbak természetesen az örök stréber északi országok (Svédország (1,2%), Finnország, köztük Luxemburg), majd a velünk szomszédos Szlovénia, Belgium és Horvátország (8,7%).

A lista negatív végén Románia (38% hiány), Litvánia, Málta, Szlovákia és Görögország (28% hiány) a sorrend.

Áfakintlevőség. Sorrend: javulás 2013 és 2014 között

Legalább ilyen érdekes a második ábra is, ami az áfabeszedés javulását (vagy romlását) mutatja.

A tagországok harmadában 2014-ben rosszabb hatékonysággal sikerült beszedni az áfát mint a megelőző évben. Ezek a tagországok általában a jobban teljesítők közül kerülnek ki, kivéve Romániát és Bulgáriát.

Az ábra jobboldali kétharmadát jelentő országokban – általában elég magas oszlopokkal „büszkélkedő” országokban – javult a beszedés hatékonysága: az államnak elemi érdeke. A legnagyobb javulást az önmagát meglehetősen nyomorúságos helyzetbe kormányzó Görögország érte el (5,5%), majd északi nyelvrokonaink a mentalitásban és gazdaságilag egyre inkább Skandináviához hasonlító észtek. A bronzérem, 4,3%-os áfabeszedéshatékonyság-javulással Magyarországé lett – köszönhetően valószínűleg a NAV-hoz bekötött pénztárgépeknek. (S ha egyszer még a legendás sokmilliárdos csalásoknak is utánamenne az adóhivatal…)

Az adózás egyébként az egyik leggyengébb uniós szakpolitika: minden tagország maga intézi, hogy mire mennyi adót szed be, így inkább csak az adó kiszámításának módját meg egy-két kisebb jelentőségű ügyet harmonizálnak a tagállamok. (Ez akkor is így van, ha az áfairányelv több mint száz oldal, ráadásul elég gyakran – évente 1-3 alkalommal – módosítanak is rajta a tagországok.) Az áfairányelv magyarországi reinkarnációja (hivatalosan átültetése) az áfatörvény: net.jogtar.hu/afa-tv.

Szabad kereskedelem

A kereskedelem az EU-n beül eléggé szabad, és az Unió (többek között a WTO-val, vagyis a Kereskedelmi Világszervezettel karöltve) azon dolgozik, hogy az egész világon ugyanilyen szabad legyen. Ennek – mint mindennek – az eszközei papírok/szövegek, konkrétabban szabadkereskedelmi megállapodások az EU és a világ többi része között.

Mi az, hogy „szabadkereskedelmi megállapodás”?

Az biztos, hogy nem egy könnyed esti olvasmány: kb. 1000-2000 oldalnyi jogi szöveg. Mégis miről ennyit írni? Az egyik tipikusan hosszú részt a vámtarifa-táblázatok szokták kitenni: több száz oldalon keresztül vannak felsorolva termékek, és az, mennyi vámot kell fizetni rájuk. A vámtételek általában évekre vannak bontva, és folyamatosan csökkennek, míg a végén 0% lesznek. Végülis erről szól a szabadkereskedelem.

Szó lehet még a mennyiségi korlátozások eltörléséről (vagy bizonyos áruk esetében a fenntartásáról), a kereskedelem technikai jellegű akadályainak lebontásáról (pl. műszaki és más szabályok és szabványok kölcsönös elismeréséről), élelmiszerügyi, állat- és növényegészségügyi szabályokról, egymás közbeszerzéseihez való hozzáférésről, szolgáltatáskereskedelmről (pl. pénzügyi szolgáltatások, távközlés, turizmus), sőt akár kulturális együttműködésről is:

Egy kis ízelítőként belelepozhatunk a megkötés előtt álló kanadai megállapodásba, vagy az öt évvel ezelőtt megkötött koreaiba.

Mire jó ez az egész?

Könnyebben lehet árut és szolgáltatást exportálni: Dél-Korea pl. eléggé fizetőképes és népes piac, vagyis ideális uniós cégeknek, amelyek ott valamilyen terméket szeretnének értékesíteni. Nem kell vámot fizetni, a megállapodás megkötését megelőző állapothoz képest egyszerűsödnek (vagy akár meg is szűnnek) az eljárások, űrlapok, amivel időt és pénzt lehet megtakarítani.

[Ehhez persze versenyképes cégnek kell lennünk, hiszen ha megbízhatatlanok vagyunk vagy bóvlit akarunk eladni gyatra marketinggel, akkor már a szomszéd uniós országig sem fogunk eljutni, nemhogy Dél-Koreáig.) Az alábbi videón többek között egy francia borásznő, egy német gépgyártó és egy olasz sajtkészítő mesél a kanadai megállapodás lehetséges előnyeiről:


Könnyebben lehet árut és szolgáltatást importálni is, hiszen az előző bekezdések a másik félre is vonatkoznak. Ez az EU szempontjából potenciálisan nagyobb áruválasztékot és alacsonyabb árakat jelent. Hozzá lehet férni akár egymás közbeszerzési piacaihoz is, ami hatalmas, csábító piac, és az országok normálisan nem nagyon szeretnek külföldi szereplőket beengedni rájuk. Erre érdekes példa, hogy az amerikai hadseregben a tengerészgyalogság jelentős részét a francia Sodexo eteti. Mindez összességében nagyobb forgalmat, nyereséget, munkahelyeket, gazdasági növekedést (és ideális esetben életszínvonalemelkedést) jelent.

Mi a baj?

Eddig úgy tűnhet, a szabad kereskedelem maga a Kánaán. Akkor viszont mégis miért tiltakoznak annyian pl. az USA-val kötentő TTIP (ejtsd: tí-tip, avagy Translatlantic Trade and Investment Partnership, transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség) ellen.

• Átláthatóság. A szabadkereskedelmi megállapodások kemény dolgok, amelyekhez „véres” tárgyalásokon keresztül vezet az út. A tárgyalásoknak pedig az a jellegzetességük, hogy a felek előre nem szívesen terítik ki a lapjaikat egymás előtt (tehát a sajtó/nyilvánosság előtt). Ezt viszont sokan nehezményezik (Európai Parlament, civil társadalom stb.).
• Kölcsönös elismerés. Az USA-ban sokkal lazábbak az egészségügyi és fogyasztóvédelmi normák, mint az EU-ban. Pl. odaát a vállalkozás szabadság szent, tehát bárki bármit árulhat egészen addig, ameddig feketén-fehéren ki nem derül róla, hogy pl. káros az egészségre. Európában a biztonság szent, tehát senki semmit nem árulhat egészen addig, amíg feketén-fehéren ki nem derül, hogy pl. nem káros az egészségre. Lásd: génmódosított élelmiszerek, vegyipari termékek stb. Ha tehát a szabadkereskedelmi megállapodás valóban könnyíteni akarja a kereskedelmet, akkor az EU-nak és az USA-nak kölcsönösen el kellene ismernie egymás környezetvédelmi normáit, vagyis egykönnyen előfordulhatna, hogy a boltok polcain megjelenne egy csomó olyan amerikai áru, amelyet az EU-ban nem engedélyeztek volna. (Arról nem is beszélve, hogy mennyivel olcsóbb egy ilyen árut előállítani, mint a szigorú normáknak megfelelő európait.)
• Az egészből sokkal többet profitálnak a nagy cégek, mint a kicsik. Egy új piacra belépni bizony nem két fillér, már csak a marketingköltségeket nézve sem… Mindazonáltal a kisvállalkozóknak még mindig több esélyük van egy szabadkereskedelmi megállapodás megkötése után, mint nélküle, ráadásul a nagy cégeknek sok kis cég a beszállítója, tehát ami a nagy cégnek jó, az sok kicsinek is.

Nem véletlen, hogy az Európai Bizottság kézzel-lábbal 24 nyelven (többek között magyarul) próbálja elmagyarázni a TTIP-et az egyszerű halandóknak, és eloszlatni a fentihez hasonló kétségeket.

Eredmények?

Az első komolyabb megállapodás Koreával köttetett, ahol már igen szép eredmények látszanak (részletesen a Bizottság jelentésében). Szemlátomást inkább az európai cégek tudtak élni a helyzettel: az oda irányuló export négy év alatt több mint másfélszeresére nőtt, pedig korábban sem volt kicsi.

 

Hogyan tovább?

Az EU igyekszik a világ minél több részével ehhez hasonló megállapodásokat tető alá hozni, mint az alábbi térképen látszik. Néhány már készen van (pl. szomszédos országok, Dél-Amerika nyugati része, Korea stb.), másokat már csak ratifikálni kell (Afrika déli és nyugati része), megint másokról folynak a tárgyalásaok (USA, Brazília, India, Japán), és van, ahol még csak a szándék van meg.

 

És ez mire jó nekem, magyar vállalkozónak?

Mit tegyünk, ha az unión kívülre szeretnénk exportálni? Kell egy vagy több nagyon jó minőségű termék, marketingstratégia stb. – ezek nem az EU illetékességi területéhez tartoznak. Ha ez megvan, akkor olvassuk el a piacra jutásról szóló brosúrát vagy nézzük meg ezt a (magyar) videót, hogy legyen némi áttekintésünk a történetről. Érdemes fölkeresni az Európai Bizottság Kereskedelmi Főigazgatóságának honlapját (ec.europa.eu/trade), ahol rengeteg információt találhatunk például a következőkről:

• egyes országok adatai
• vámok
• eljárások, alakiságok, űrlapok
• statisztikák
• a kereskedelem előtt álló akadályok
• kereskedelemvédelmi intézkedések (pl. dömpingellenes rendeletek)
• állat- és növény-egészségügyi szabályok
• származási szabályok
• kiadványok
• s a többi

Transzeurópai energiahálózat

Az EU állandóan azon próbál dolgozni, hogy összekapcsoljon egymással kb. mindent és mindenkit. Energiafronton ez eléggé magától értetődő: a hálózatok összekapcsolását próbálja előmozdítani.

Mi a helyzet?

Az EU tagországain belül természetesen vannak kőolaj-, földgáz és villamosenergia-hálózatok. Az országok között viszont még mindig elég kevés van, leginkább csak a régen bevált, hagyományos import-/exportútvonalakon. (Nálunk ilyen régi bútordarab pl. a Barátság vagy Adria kőolajvezeték.) Az országok ugyanis sokáig egy (de legalábbis kevés) helyről szerezték be az energiát, és ez sokáig működött is. (Mi pl. jellemzően az Szovjetunióból/Oroszországból.)

Mi ezzel a baj?

Az, hogy így nagyon kiszolgáltatottá válnak az országok az energiaforrások felé. Pl. Oroszország vígan eljátssza, hogy a különböző európai országoknak az éppen aktuális (geo)politikai érdekei szerint különféle áron adja a földgázt. Vagy éppen egyáltalán nem ad (bár ez hosszabb távon az exportálóra is súlyos következményekkel jár, hiszen az el nem adott földgázért nem fizet senki).

Másrészt Európában egyre több a megújuló energia, ami jó, zöld dolog – csak éppen elég szeszélyes. Hiszen a szél nem mindig fúj, és éjszaka a nap sem süt, így erősen ingadozó, hogy épp mennyi zöld energia van a rendszerben, villamos energiát ráadásul nem nagyon lehet tárolni.

És akkor mi a megoldás?

A megújuló energiák esetében egy nagyobb térségben jobban kiegyenlítődnek a rendelkezésre álló energiák. Az előfordulhat, hogy Dániában épp nem nagyon fúj a szél, és állnak a szélturbinák, de annak már kisebb az esélye, hogy az egész kontinensen szélcsend legyen (és még a nap se süssön). Ha alaposan be van hálózva a kontinens, akkor könnyen lehet villamos energiát oda irányítani, ahol épp hiányzik.

Tegyük fel, hogy Oroszország 600 euróért exportálja a gázt az egyik országnak, és 300-ért egy másiknak. Ha a vezetékek kizárólag Oroszország és az adott ország között futnak, akkor ezzel vége is a játéknak, mindenki annyiért kap gázt, amennyiért adják. Ha viszont a két importáló ország között is húzódik egy vezeték, akkor az olcsóbb gázt kapó ország rendelhet Oroszországban egy nagyobb mennyiséget, amit aztán mondjuk 350 euróért továbbadhat annak, amelyik közvetlenül Oroszországban 600-ért kapná a gázt. Mindenki jól jár (kivéve a nagy orosz medvét).

Hol tartunk?

A tagállamok már sokszor fogadkoztak, hogy összekapcsolják energiahálózataikat, amit a Bizottság is szorgalmaz. A folyamat halad is, bár elég vontatottan. A legutóbbi fejlemény éppen az, hogy 200 millió €-t jóváhagytak különféle európai rendszerösszekötőkre, amelyekből bőven jut Magyarországra is egyrészt az országon belülre, másrészt a Romániával és Szlovákiával létesítendő rendszerösszekötőkre:

• Az FGSZ kapott  1,37 millió €-t a Románia–Magyarország–Ausztria szállítási folyosó magyar részének környezeti hatásvizsgálata és környezetvédelmi engedélyezése részeként Városföld–Ercsi–Győr gázvezetékre + a városföldi kompresszorállomás megnagyobbítására + a központi szagosítás megváltoztatásár
• Kapott a vezeték román része is
• A Gönyű–Bős rendszerösszekötő és a Sajóivánka–Rimaszombat rendszerösszekötő

Akit érdekelnek a részletek, kattintson ide.

Európai Stratégiai Beruházási Alap

Legalábbis varázslatosnak tűnt, hogyan akar a 2014 őszén frissen hivatalba lépett Juncker-bizottság alig nyolc milliárd euró közpénzzel – különféle áttételekkel – mintegy 300 milliárdnyi beruházást mozgósítani. A nagy elképzelésekből jött létre az Európai Stratégiai Beruházási Alap, uniós mércével mérve őrületesen gyorsan, alig fél év alatt, hivatalosan 2015. július 4-én (amikor hatályba lépett a róla szóló rendelet).



Miről is szól az egész?
Európában vannak jó ötletek, amelyekbe érdemes lenne befektetni: nagy közlekedési és megújulóenergia-projektek, oktatási elképzelések, kutatás, innováció – és persze kis- és középvállalkozások (kkv-k). Van befektetésre váró pénz is. A gond az, hogy a projektek jó része kockázatos, a tőke viszont (részben a válság rossz tapasztalatai miatt) kockázatkerülő. Az ötlet tehát annyi, hogy az EU bizonyos feltételekkel garanciát vállal a befektetésekre, a hátteret pedig a luxemburgi székhelyű Európai Beruházási Bank (EIB) biztosítja, így könnyítik meg, hogy a tőke és a befektetőre váró projektek egymásra találjanak.



Hol tartunk?
A sajtó nagyon lelkes: „Berobbant a Juncker-terv, magyar kkv-k százai is érezni fogják”, „Eurómilliárdok jönnek, működik Juncker csodafegyvere” és hasonló címekkel adják tovább az újságok a Bruxinfo hírét, annak ellenére, hogy magyar nagyprojekt egyelőre nem is szerepel a támogatottak között. Az ováció egészen nem alaptalan, bár az arányok közel sem olyan rózsásak, mint eleinte beharangozták: eddig 42 nagyprojektet hagytak jóvá, ahol 5,7 milliárd euró további 20 milliárd eurónyi beruházást von magával, illetve 84 kkv-finanszírozási megállapodást is aláírtak (1,8 > 25 milliárd euró):



Ez utóbbiak közé tartozik az is, amelynek révén az Európai Beruházási Alap (EIF) a K&H közvetítésével 2,4 millió € közpénzzel beszáll innovatív magyar kisvállalkozások hitelezésébe, ami a becslések (remények) szerint mintegy 135 millió € hitelhez juttathat 1500 hazai kkv-t és startupot, ami átlagosan 90.000 €/cég.

Akinek pedig korszakalkotó projektötlete van, fölteheti a rövidesen élesedő európai beruházási projektportálra: ec.europa.eu/eipp